Mitől lehetséges, hogy az eszkimóknak több szavuk is van a hóra, nekünk viszont csak egy?

2020-ban, minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy megfelelő idegennyelvtudás nélkül a munkaerőpiacon csak nagyon nehezen tudunk érvényesülni. Világunk, és így a kultúrák közötti kommunikáció, vagyis az információ átadása és annak fogadása soha nem volt még ennyire gyors és effektív. A közösségi médiumok elterjedésének köszönhetően pedig gyakorlatilag nincs olyan munkatípus, ahol a problémakezelés ne csökkent volna le hónapokról, hetekről, esetleg napokról alig egy-két órára. Mégis, mindenki, aki valamilyen nemzetközi, a saját anyanyelvén kívüli környezetben dolgozik, rendszeresen megtapasztalhatja, hogy még tökéletes angol, német, francia, vagy akármilyen más idegennyelvtudás mellett is előfordulnak félreértések. Mitől lehet ez? Hogyan lehetséges, hogy bár értjük minden szavát a velünk kommunikálónak, a végeredmény valahogy mégis félreértésbe torkollik?

A válasz egészen egyszerű: gondolkodásunk egyik legmeghatározóbb eleme nem más, mint anyanyelvünk. Ez az a nyelv, amelyet mindennapi életünk során a legtermészetesebben használunk, fordítás nélkül megértjük. Anyanyelvünkön tudjuk a legérthetőbben és legválasztékosabban kifejezni magunkat, nem véletlen tehát, hogy gondolatainkat is ezen a nyelven fogalmazzuk meg magunk felé. Kultúránk egyik legerősebb alappillére is anyanyelvünk – az ezen a nyelven használt szólásokat, közmondásokat magyarázat nélkül is megértjük, ám más nyelvre ezeket lefordítani már nehezebb feladat lenne: amíg ugyanis például számunkra egyértelmű, hogy a borjú a kezdő, fiatal, vagy esetleg tapasztalat nélküli egyént jelenti, az új kapu pedig valamit, amivel eddigi élete során még sosem találkozott, addig ez a tőlünk északabbra fekvő országokban – lévén ott az éghajlat miatt elenyészőbb a szarvasmarhatartás – maximum értelmes szavak, értelmetlen kapcsolata lenne. Anyanyelvünk tehát nem szimplán csak egy kommunikációs eszköz, de nagyban, és alapvetően meghatározója gondolkodásmódunknak.

Ezt a gondolatmenetet Sapir–Whorf-hipotézisnek is nevezzük, mely Edward Sapir német, illetve Benjamin Whorf amerikai nyelvészek nevét viseli. A két, eredetileg kulturális antropológus a 20. század elején fogalmazta meg elméletét, mely kimondja, a világról alkotott véleményünk egyik legmeghatározóbb befolyásolója nem más, mint saját anyanyelvünk: a más-más anyanyelvű emberek másképp érzékelik a körülöttük lévő dolgokat, másképp dolgozzák fel az őket érő ingereket, de még tudatuk is teljesen más alapokra épül. Sapir és Whorf kutatásaik során azt figyelték meg, hogy az amerikai indián nyelvek között a tér-, az idő- és az okságfelfogás priori, tehát tapasztalatjellegű kategóriái nyelvi eredetűek, teljesen eltérnek a civilizált társadalomban ismert formáktól, így tehát az is kijelenthető, hogy az általunk ismert és használt struktúrák csupán csak különböző változatok a rengeteg létező forma között.

„A való helyzet az, hogy a világképet jelentős mértékben a nyelv határozza meg. Nincs két olyan nyelv, mely ugyanannak a társadalmi valóságnak a kifejezője volna” – olvasható Sapír A nyelvészet, mint tudomány című munkájában.

A két nyelvész elmélete arra a nyilvánvaló tényre is rámutat, miszerint nyelvi-kulturális különbözőségeink leginkább szókincseinkben érhetőek tetten. Tökéletes példa erre az eszkimók anyanyelve, melyben a különböző nagyságú, minőségű és korú hóra más-más szavakat használnak. Ezzel ellentétben például mi, magyarok, típusától és minőségétől függetlenül is, erre az időjárási jelenségre egyetlen egy szót használunk. Ez valójában azt jelenti, hogy kevésbé figyelünk oda a minket körülvevő világra? Vajon kevésbé érdekel minket a hó? Bár biztos vannak köztünk olyanok is, akiket valóban nem foglalkoztatnak a téli időszakban szállingózó jégkristályok, a nyelvi különbség hátterében valójában az áll, hogy életünk során mi sokkal kevesebb hóval találkozunk, kevésbé ér minket ez a fajta inger, így nincs is szükségünk arra, hogy az eszkimók szintjén foglalkozzunk ezzel.

Egy teljesen más megközelítésből, példaként megemlíthetjük még a portugál nyelv Saudade szavát is, mely a hiány kifejezésére szolgál. Bár a közhiedelem úgy tartja, ez a szó lefordíthatatlan, ez valójában nincs így, szimplán csak a legtöbb nyelvben a hiány ezen formájára nincs külön szó. Saudade ugyanis egyfajta nosztalgikus, melankolikus vágyakozást, hiányt kifejező szó, melyet olyan dolgok vagy személyek iránti érzünk, amikkel, vagy akikkel törődünk és szeretünk. A Saudade önmagába foglalja azt az érzést is, hogy a vágyakozás tárgyával már életünk során soha, vagy csak nagyon későn fogunk találkozni. Itt megint felmerül a kérdés, hogy vajon a többi kultúra képviselőiből ennyire hiányzik a szeretet ilyen mély formája. A válasz természetesen egyértelmű nem. A portugálok, történelmük során sokkal sűrűbben találkoztak a hiánynak ezzel a mélységével, Portugália volt ugyanis az egyik legelső, és legaktívabb gyarmatosító ország. Az országot elhagyó, és az új világban teljesen új életet kezdő személyek, valamint az anyaországban maradtak is sokkal intenzívebben érezhették lelkükben a Saudade-t.

A szókincseket érintő különbségek mellett, érdemes még megemlítenünk, hogy a nyelvek eltérő hangrendszerrel és felépítéssel rendelkeznek, melyek közül gondolkodásmódunkra inkább utóbbi van nagy hatással. Lera Boroditsky, a megismeréstudomány egyik legnagyobb képviselője 2017-ben egy TED Talk keretein belül számolt be kutatásainak eredményeiről, mely az anyanyelv ránk és kultúránkra – tehát gondolkodásunk struktúrájára való hatást vizsgálta. A fehéroroszországi születésű kutató előadásával újfent alátámasztja cikkünk hipotézisét, mely nem más, mint az anyanyelv környezetfelfogásra való nagyfokú hatása.

Borodistky példaként említi meg az ausztrál őslakosközösség, a kuuk thaayorre törzs nyelvét, melyből hiányoznak a „jobb”, illetve „bal” szavak. A törzs tagjai égtájak megjelölésével kommunikálnak irányokról, de még abban az esetben is, ha végtagjaik valamelyikéről beszélnek – ebben az esetben mindig az adott égtájnak megfelelően beszélnek az éppen szobán forgó karról, vagy lábról.  A kuuk thaayorre törzs tagjainak éghajlatérzékelése messzemenően jobban működik, mint a nyugati társadalomban élőké, ami persze nem azt jelenti, hogy az ausztrál őslakók szuperképességekkel rendelkeznek, csak annyit, hogy társadalmi evolúciójuk során nekik nagyobb szükségük volt éghajlatismeretre.

Borodistky előadásából az is kiderül, hogy anyanyelvünk olyan dolgokra is hatással van, mint például az idő -, valamint színérzékelésünk, de nagyban befolyásolja azt is, miképp érzékeljük a sokaságot, tehát a számokat magunk körül. Amíg számunkra teljesen természetes, hogy a körülöttünk lévő dolgok szinte minden esetben számszerűsíthetők, addig ezt a világ egyes nyelvei egyszerűen nem teszik lehetővé: létezik sok, vagy kevés, egzakt számismeretről és annak használatáról azonban nem beszélhetünk.

„A nyelvi sokféleség szépsége feltárja számunkra, mennyire zseniális és képlékeny az emberi elme. Az emberi elme nem egy, hanem 7000 kognitív univerzumot alkotott meg – ennyi nyelvet beszélnek szerte a világban. De sokkal többet is teremthetünk. A nyelvek, persze, élő dolgok, melyeket csiszolhatunk, formálhatunk, hogy igényeinket kielégítsék” – mondja előadása végén Borodistky.

Cikkünk vége felé persze felmerül a kérdés, hogy ekkora bábeli zűrzavarban, vajon hogyan leszünk akármikor is képesek arra, hogy mindenféle félreértés nélkül beszéljünk egymás anyanyelvén. Valószínűleg sehogy, bár a nyelvoktatási technikák fejlődése sokban segíthet: amikor egy új nyelvet kezdünk el tanulni, mindig gondoljunk arra is, hogy annak az adott nyelvnek van kulturális háttere, ennek ismerete nélkül pedig rengeteg falba ütközhetünk. Nem elég, hogy egy idegennyelv nyelvtani szabályait ismerjük, a megfelelő tudás eléréséhez mindenképp ismernünk kell ugyanis az adott nyelvet beszélő emberek történelmét, életminőségét és szokásait.